#8 a tengerparton - Chesapeake-öböl térsége

Ma reggel autóba pattantunk és a tenger felé vettük az irányt. Talán legjobban az autóbérléstől tartottam az út során, de ha látni szeretnénk a tengert, akkor tömegközlekedés híján muszáj autóba szállnunk. Tömegközlekedés ugyanis nem, hogy ritkán jár errefelé, hanem egyáltalán nincs. Szóval nincs más hátra, mint előre. 

Az autót már néhány nappal az út előtt lefoglaltuk és nyitásra már a pult előtt toporzékoltunk. A fotókon egy kék Volkswagent kattintottam be, de egy piros Toyota Camryt kaptunk - végül is mindegy, az autó márkák nem igazán tudnak lázba hozni. GPS az autóban, teljeskörű biztosítás megkötve, egy nagyobb összeg zárolva a bankkártyán letétbe, tele tankkal hozzuk vissza, kapjuk a kulcsot és már mehetünk is. Majd ha arra sétálunk csippan egyet és tudni fogjuk, hogy melyik a lesz a mi autónk. Szuper. Életemben talán ha egyszer vezettem már automata váltós kocsit néhány perc erejéig, szóval ez a kuplung nélküli vezetés biztos kihívás lesz. Nem találom a szék beállító gombját, pedig mindent megnézek kétszer, segítséget kérek. Kiderül, hogy a bal oldali általam dísznek hitt kallantyú mozgatja - oké ez megvan. A GPS-ben nincs jel, de vajon miért? Megkérdezzük ezt is, a parkolóban nincs jel, de ha kimegyünk, akkor mindjárt lesz - oké ez bíztató. Elindulunk, de a fék túl szenzitív és hatalmasat fékezek a parkolóházban, de vajon mi lehet a gond? Egyszerre tartom a két pedálon (fék és gáz) mindkét lábam, ami nem túl okos dolog - eszembe jut, hogy erre pont figyelmeztetett is az egyik kedves munkatársam. Leveszem a bal lábam a pedálról, mostantól csak a jobb lábam használom pedálnyomogatásra. A parkolócédulával nem enged ki a kapu, most mi lehet a gond? Megnyomom a help gombot, elmondom mi a gond és egy fickó már fut is oda hozzánk. Elveszi a cédulámat, megkérdezi az autóbérlő cég nevét és kieenged. Most már semmi sem állíthat meg, irány a tenger!

Azért írom le ezt ilyen részletességgel, mert egy ilyen út során rengeteg ilyen apró probléma merül fel, amihez muszáj rugalmasan hozzáálni, mert ha mérgelődnénk és leakadnánk minden apróságon (ami persze az adott pillanatban megoldhatatlan problémának tűnik) akkor az egész utazás egy rémálom lenne. Előző nap mindig felkészülünk a programokra, de mindig közbenjön valami váratlan. Szóval lépésről lépésre próbáljuk megoldani a dolgokat. Mottó: "azon a hídon majd akkor megyünk át". 

Eredetileg a Historical Triangle nevű részhez szerettünk volna elautózni, ami 3 óra odaút lett volna, de újraterveztük a programot. Egyrészt sokkal messzebb van, ami időben és költségekben is megterhelőbb lenne, másrészt így is elég sokat utazgatunk fel-alá, élvezzük inkább az adott helyeket ahol vagyunk éppen. Így esett a választás Kent Islandra, ami 1 órányi útra van. Átmegyünk az USA egyik leghosszabb hídján, a Chesapeak Bay hídon, ami 7,5 km hosszú (vajon hány hídsarura és dilatációra volt szükség a megépítéséhez?) Az autó nagyon jól megy, mintha egy számítógépes játékban vezetnék (mint pl. a Need for Speed), szélesek az utak, többnyire 3-4 sávosak, nincs nagy forgalom, rengeteg szabad parkoló, működik a GPS és rengeteg tábla van, szóval egész jól megy az autókázás, élvezzük. 

A tenger kifejezés persze költői túlzás, hiszen mint ahogy a neve is mondja Chasepeak Bay egy öböl, de érzésre tényleg olyan, mintha a tengeren lennénk - sós illat, víz minden irányban, ameddig csak a szem ellát. Megállunk Kent Island egy kis településén és egy idilli kis faluba csöppenünk. 

Van egy kedvenc sorozatunk, ami pont erről a vidékről szól, Chesapeake Shores a címe és tényleg mintha ott lennénk. Beülünk egy kis kávézóba a falu központjában, ami rendkívül igényes és egyedi. 

Kiautózunk a tengerpartra ami gyönyörű. A sportcipőnket papucsra cseréljük és feltűrjük a hosszú nadrágunk végét. Nincs az a banánérlelő meleg, a szél erősen fúj és mi nem is vagyunk nagy strandon ücsörgő emberek, de ez a partszakasz nem is erről szól. Kiülünk egy kis padra és csak nézzük a hullámzó tengert. Juli két centiméterrel a föld felett lebeg a boldogságtól, köveket gyűjt és rajzolgat a homokba. A szél kifújja minden nehézségünket a fejünkből és csak sétálunk mezítláb a végeláthatatlanul hosszú partszakaszon. 

Van az egésznek egy elmélkedős hangulata, egy olyan atmoszféra ahol hallod a gondolataidat és befelé figyelsz. Elmerengek az elmúlt napok és évek történésein, hogy mindig tele vagyok tervekkel a jövőre nézve és sokszor alig nézek visszafelé. Kicsit olyan ez mint egy séta az esőben, vagy a szoba melegéből a szállingózó hóesést figyelni. Szóval befelé figyelünk (ide kapcsolódik majd a napi dal, lásd legalul).

Kaptunk egy tuti tippet, hogy kósotoljuk meg a párolt rákot (steamed crab), szóval irány a kikőtő. Ebéd a vízparton. Rendesen kimozdulunk a mai nap a komforzónánkból, ugyanis ez nem az ismerős McDondald's-os sajtburger ízvilága. Rákok és kagylók egy hatalmas újságpapíron, kis köret, tányérok sehol, ellenben kapunk egy fakalapácsot, egy éles kést és egy rák olló törőt (crab cracker). Meglehetősen furcsa ízvilág, de azért megérte kipróbálni. 

Kapunk villát és sima kést is, de minek? Itt kézzel kell feltörni a rákot, roppantani az ollóit, kalapálni a törzs részét majd kézzel megenni ami megehető. A pincérnő amikor látja, hogy még nem ettünk ilyet, odajön és feltrancsíroz nekünk egy rákot - tessék ezt így kell enni. És tényleg, mint mindennek ennek is megvannak a fortélyai. Evés után háromszori kézmosás után sem tűnik el a tengeri herkenytűk illata, de ez azért ismerős érzés, a tiszai horgászás is valami hasonló utóhatásokkal jár. 

Megint autóba pattanunk és elindulunk Annapolis felé. Nagyon élvezzük, hogy ilyen könnyen mozgunk és megnézünk egy másik nagy strandot is (Sand Point State Part). Ez a jól megszokott, klasszikus homokos part, tele fürdőző emberekkel. Ez nem annyira a mi világunk, de azért sétálunk itt is egy nagyot. 

Utolsó megállóként beugrunk még egy víz melletti parkba (Quite Waters Park). Itt is sétálunk egy nagyot a csodaszép erdőben majd a vízet nézve összegezzük a gondolatainkat. Visszaülünk az autónkban és robogunk vissza Washington D.C.-be, zárás előtt még leadjuk a kocsit. Természetesen dugó van, ráadásul útfelújítások tömkelege a városban, szóval ez a kocsileadás még megizzaszt bennünket a végén, GPS navigálás ide vagy oda. Tele tankkal kell visszaadni, úgyhogy az utolsó szakaszon feltankolunk a kedvenc zöld logójú benzinkutunknál - bár kedvezményt nem kapok a munkahelyemtől, azért még is csak kicsit a sajátomnak érzem ezt a tankolást. Ha tudnák, hogy én is ennek a cégnek dolgozom csak mintegy 7000 kilóméterre innen.

Bérelt autós kalandunk itt véget is ér, egyelőre visszatérünk a helyi látványosságokhoz és a tömegközlekedéshez, aztán majd meglátjuk mit hoznak még a következő napok. 

Napi zene: Hillsong United - Oceans