#11 a vidéki Amerika nyugalma Pennsylvaniában

Ma reggel egy erdőben ébredtem. Persze nem sátorban vagy lakókocsiban, hanem abban a házban ahol a következő napokat töltjük majd kedves rokonainknál. A ház ugyanis az erdőben van, egy falu közelében Pennsylvaniában.

A nagyvárosi rohanásból kiszakadva kicsit lelassítunk, ez a hely pedig teljesen ideális ehhez. Tipikus amerikai reggel hajszálvékony bacon ropogósra sütve, rántotta és gyümölcs. Én továbbra sem kávézom, szóval a kávézási szokásokat itt nem fogom kivesézni, helyette teát iszom.

Hatalmas ház, hatalmas kerttel és mindenfelé zöld területek ameddig a szem ellát. A ház nem egyedüli épület ebben az erdőben, hiszen szomszédok akadnak bőven az út egyik és másik oldalán. A nagy udvar pedig szuper lazulós helyeket kínál számunkra, hiszen kényelmes székekből és hangulatos kis asztalkából akad itt bőven. 

Reggeli után kiülünk szemlélni a birtokot és figyeljük az állatok mozgását.

Kerítések errefelé alig vannak szóval szabadon járkálhatnak a vadállatok ide-oda - és ezt ők ki is használják. Nem kell sokat várnunk, vadállat barátaink gyorsan megérkeznek hozzánk. Az egyik fáról leszad egy mókus (squirrel) és élelem után kutat, majd az udvar másik végében amerikai mókusok (chipmunk) kergetik egymást. Az utóbbi bármilyen jószándékúnak tűnik is nagy károkat okoz a növényekben, szóval mindenféle eszköz próbálja távoltartani őket a kerttől - több kevesebb sikerrel. De vannak errefelé őzek, medvék, kígyók és mosómedvék is - velük egyelőre még nem találkoztunk. 

Az ebéd természetesen a kerben van és újra elő kell vennünk minden angoltudásunkat. Ugyanis a felszínes beszélgetésekre használt szókincsünk, amit az elmúlt néhány napban a boltban és a közlekedéshez használtunk itt édeskevésnek bizonyul. Csak úgy mint utazásunk elején előkerülnek komoly és vicces témák is, mindenesetre hosszú beszélgetésekbe bonyolódunk -  és mi ezt nagyon élvezzük. 

Délután autóba pattanunk és megnézzük a környéket. Az úton haladva megállít bennünket a szomszéd bácsi, aki épp a kerítését javítja. Gyorsan meg is invitáljuk a hétfői kis házi összejövetelre, étel lesz bőven - hangzik el a kijelentés a házigazdától, de azért lenne egy kérése is: széket mindenképp hozzon magával. A házban találunk egy gitárt is, amit felhangolok - ez még jól jöhet ezen a hétfői összejövetelen. 

Suhanunk tovább az autóval és egy kisváros régi cipőgyártó egységéhez érünk, ami az ipari átalakulások után művészeti központá avanzsálódott (Walk in Art Center, Schuylkill Haven). Micsoda ötlet? Nem semmi. 

Az épület a helyi művészeket gyűjti össze, ahol alkothatnak, kirakhatják termékeiket, foglalkozásokat tarthatnak és kapcsolatokat építhetnek. Egy igazi közösségi hely. A művészek pedig a legkülönfélébb szakmákban tevékenykednek. Vannak itt festők, fotósok, kosárfonók, ikonkészítők, kézművesek és még sorolhatnám. Igényes, egyedi művészi alkotások, amerre csak nézek.

Micsoda újragondolása ez egy régi épületnek. Eszembe jut, hogy nálunk is van bőven kihasználatlan épület, ugyanis tönkrement, bezárt gyárakban mi is bővelkedünk, csak jó ötletekre és jó üzleti víziókra lenne szükségünk. 

Kellemes kis város, tele szép kis házakkal. 

Kis kert, veranda két kényelmes székkel és zászlók minden felé. Többnyire USA zászlók, de itt a politikai véleménynyilvánítás is gyakran zászlók formájában fejeződik ki, szóval vannak bőven republikánus és demokrata zászlók és táblák is a házak előtt - szerencsére ezt mi még nem vettük át tőlük, maradjon is így. 

Bár látszik, hogy itt van közösség és vannak élő kapcsolatok, de azért a népességcsökkenés és a nagyvárosba való költözés itt is kihívások elé állítja a településeket. Mi mindenesetre visszatérünk a szép kis ideiglenes otthonunkba és élvezzük a nyugodt környezetet. 

Vacsoránál előkerül az európai történelem - Juli pedig igazi történelemtanárnőként csak úgy szórja a  dátumokat, mintha csak egy lexikonból idézné az Osztrák-Magyar Monarchia fontosabb momentumait.  

Előkerülnek a családi történetek és a fényképek is, tovább bogozzuk ezt a családi szálat, már amennyire lehet. Felelevenedik bennem az a kép, amikor több, mint tíz évvel ezelőtt elsős egyetemistaként egy magányos estén a koliban böngészni kezdem a kék ikonos közösségi hálót (ahova néhány hónapja regisztáltam akkoriban) és rákeresek arra a családi névre, amiről tegnap meséltem és nagy meglepetésemre kidob egy értelmes találatot. Innen datálódik ez az egész kapcsolat, hogy megtaláljuk egymást és most itt lehetünk náluk. Egy elfeledett magyar szál az USA-ban amiből később mi minden bontakozik ki.

 

Most pedig csak ülünk a kényelmes kis székeinkben és, mintha mindig is itt éltünk volna szemléljük a bennünket körülvevő természetet. 

Napi zene: Bon Jovi - Who says you can't go home