A szobánk ablaka egy irodaházra néz, így reggel ahogy kinyitom a szemem egy alkalmazottra leszek figyelmes a szomszédban, aki a székében ülve igazítja épp a sminkjét. Hatalmas iroda, de alig néhány ember van bent. Szabadságok? Vagy talán a home-office? Mindenesetre a hölgy már tegnap este sem zárta le a gépét, képernyővédő sincs bekapcsolva, szóval egész éjszaka ugyanaz a képernyő villog. (Vajon van náluk kiberbiztonsági tréning?)
Az idő csodaszép, szóval induljunk is neki újra Washington D.C. utcáinak.
A városban szinte alig kell valamiért belépőt fizetni, pedig tele van múzeumokkal, hatalmas emlékművekkel és turistalátványossággal - szóval bőven lenne miért pénzt kérni, itt mégsem teszik. Nehéz ennyi minden közül választani, de mi végül a történelmi múzeumot választjuk (Nation Museum of American History). Túl sok időt viszont nem töltünk itt, egyrészt mert a rész témákat ennél sokkal jobb múzeumokban már megnéztük (New York, Philadelphia) másrészt valahogy felszínesnek tűnik a témák bemutatása, nem köt le bennünket. Sajnos ez nem volt jó választás és egy kicsit el is megy a kedvünk a múzeumoktól, úgyhogy újratervezés - már megint.
A National Mall hatalmas parkjában sétálgatunk tovább és a cseresznyefákkal szegélyezett tó túlsó oldalán megpillatnjuk a Jefferson emlékművet (memorial).
A főváros felsorokoztatja az USA nagy embereit és iszonyat nagy, monumentális épületekkel emlékeznek meg róluk. A Jefferson memorial az egyik legimpozánsabb. Hatalmas kőoszlopok, hosszú lépcsősor majd bent egy gigantikus szobor Thomas Jeffersonról.
Van néhány idézet a falon tőle, Juli a történelemórákon forrásfelismerés dolgozatokban pont ilyen szövegeket rakott be - szóval ő jól ismeri ezeket a szövegeket. Amúgy Jefferson nagyon jól ír, nem csak a tartalom megfogó, maga a kifejezésmódja is - érdemes utánaolvasni.
Továbbsétálva megnézzük a Lincoln memorialt is, a koncepció itt is nagyon hasonló, csak a szobor színe vált feketéről fehérre.
Az elgondolás nekem az egyiptomi fáraókról való megemlékezésre hasonlít. A nagy történelmi vezetőknek építsünk hatalmas emlékhelyeket. Persze azért van különbség a kettő között, nem csak 4000 év, hanem az is, hogy ezek itt tényleg csak emlékművek, szobrok és nem sírok.
A park egyébként hatalmas, tehát amikor azt írom, hogy átsétálunk akkor nem arra kell gondolni, hogy 5-10 percet sétálunk, sokkal inkább 60-70 percet. De vannak itt bőven háborús emlékművek is, sajnos ezekben is bővelkedett az USA az évek során.
Az egyik oldalt a koreai háború emlékműve, ahol mintegy 1,8 millió amerikai katona vett részt az 1950-es években és ebből 36.500. katona vesztette az életét. A véres háború árán vált ketté Észak- és Dél-Korea, formális békeszerződés azóta sincs a két ország között.
A másik oldalt a vietnámi háború emlékműve áll, ahol 2,7 millió amerikai katona vett részt és ebből 58.000. katona vesztette életét. A háború nagy kudarc volt az USA számára, ugyanis vesztett félként 1975-ben kénytelen volt befejezni a harcokat. Az a rengeteg név, amit felsorolva látunk az emlékmű falán pedig dermesztő látvány nyújt.
Mindjárt beugrik egy dalszöveg erről, hiszen ezt a történetet Axl Rose is megénekli, az egyik kedvenc Guns 'n' Roses dalomban, a Civil War-ban (lásd majd legalul a napi dalban - érdemes megnézni a teljes dalszöveget is, itt egy ide vágó részlet):
"So I never fell for Vietnam
We got the wall in D.C. to remind us all
That you can't trust freedom when it's not in your hands
When everybody's fightin' for their promised land and"
/Így hát soha nem dőltem be Vietnámnak
Van egy falunk D.C.-ben, ami emlékeztet mindannyiunkat arra,
Hogy nem bízhatsz a szabadságban akkor, ha az nincs a kezedben,
Amikor mindenki a saját ígéret földjéért harcol/
Mivel ma is teljesen lejártuk a lábunkat ezért elektromos eszközöket bérlünk: Juli kerékpárt én pedig rollert. Így suhanunk tovább az emlékművek mellett. Ugyanazt az applikációt használjuk, mint amit Szegeden is szoktam a rollereknél - kis zöld ikon, szóval gyorsan aktiváljuk is a járgányokat (hogy mit tesz a globalizáció? Azért döbbenetes).
Megnézzük a város kikőtőjét is, amit csak The Wharf (a rakpart) névvel illetnek a helyiek. Az illatok ismerősek, itt is mindenfelé rákok és tengeri herkentyűk kaphatóak, de ebból a tegnapi adag nekünk bőven elég volt, úgyhogy kommerszebb ételt falatozunk a vizet nézve, egy pult mellett állva. "Make rum not war" /rumot készíts, ne háborúzz/ írja ki nagy betűkkel az angol szójátékot egy étterem - és tényleg van ebben valami.
Este kisétálunk a kivilágított Capitolium elé és ott ücsörgünk még egy kicsit. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon miért Washington D.C. lett az USA fővárosa? Európai szemmel teljesen evidens, hogy New York is simán lehetne az. De ahogy elkezdünk erről beszélgetni, végül is van ebben is ráció. Washington D.C. nagyon nyugodt város, a metrón alig vannak emberek, az utcán hatalmas szabad terek, nagyon sok zöld terület, rengeteg parkoló és bár már egy ideje sétálgatunk Washington D.C. utcáin siető embereket alig látunk. Az egész kormányzati apparátust kiszervezeték egy cseppet sem nyüzsgő városba. Itt aztán nyugodtan lehet parkokban, éttermekben konspirálni, stratégiákat tervezni, szakértőket, tanácsadókat, lobbistákat fogadni. Van az egésznek egy nyugodt hangulata.
Azon persze lehetne vitatkozni, hogy kinél van manapság a de facto hatalom az USA-ban. New Yorkban, a globális nagyvállalatok kezében, akik iszonyat mennyiségű pénzek felett diszponálnak, vagy itt Washingtonban D.C.-ben a választott képviselők és háttérintézményeik kezében. Vagy lehet egyszerre mindekettőében?
Mi mindenesetre holnap elhagyjuk a fővárost és a vidék felé vesszük az irányt. A nagyvárosi Amerika után megnézzük a vidéki Amerikát is.
.jpeg)
.jpeg)
.jpeg)
.jpeg)
.jpeg)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése