A mai nap ismét úton vagyunk. Először busszal megyünk Washington D.C-ből Harrisburgba, majd onnan a kedves rokonaink visznek tovább egy pennsylvaniai kis településre.
Délelőtt még festményeket nézegettünk a National Gallery of Art-ban, majd a National Mall hatalmas zöld felületén helyezkedtünk el kényelmesen. A frizbiző csapat újra itt volt, de őket a legnagyobb hőség sem tudja eltántorítani, ugyanis pont délben játszanak. Nem csak simán dobálgatják a frizbit, hanem az Ultimate Frisbi nevű játékot játszák, ahol két csapat verseng egymással. A cél az, hogy a pálya végén lévő célterületen belül kapd el a frizbit, ezzel szerzel pontot - mi ezt csak "frizbi focinak" hívjuk otthon.
Az elmúlt napokban sokat jártunk boltokban és bár nagyrészt hasonló termékek vannak, mint nálunk de azért vannak súlyeltolódások egyes termékek esetében. Az édességek bőséges kínálata mindenképp ilyennek számít. A reggeli péksütemények nagyon nagy része valami cukorral leöntött, csokival teletöltött, szirupba mártott étel. Frissen sütött péksütik, előre csomagolt fánkok, muffinok, hatalmas torták és mindenféle édes sütemény. Én pedig édessszájú vagyok, szóval elmerülök ezen édességek kóstolgatásában - de egy idő után teljesen megtelítődök. Úgy látszik itt is megvannak a korlátaim. Cukor minden mennyiségben.
Ráadásul kis csomagolások szinte alig vannak, hiszen ki akarna itt egy-két csokis fánkot venni? A 12 fánkos csomag egyékbént is jutányos áron van.
Tegnap az utcán a fagyiskocsik mellett is elcsábultam és kértem egyet. A rajzokon normális adagnak tűnt ugyan a fagyi, de amikor a kezembe nyomta a kedves úriember akkor jöttem rá, hogy ez iszonyat nagy lesz nekem - Juli pedig nem ehet ilyen cukros dolgokat, szóval egyedül kellett megküzdenem vele. A mi méreteinkhez képest hozzávetőlegesen három órisi gömb fagyi teleszórva színes cukordarabkákkal - szóval cukor a köbön.
A másik megfigyelésem az autók kapcsán volt az elmúlt napokban, ugyanis meglepően sok japán autót látni az utakon. Utánaolvasva ez nem csak a mi kis szubkörnyezetünkben van így - egy ekkora országban azért elég könnyű rossz következtetéseket levonni. Szóval utánaolvasva az USA-ban tényleg nagyon sok japán import autó érkezik. Egy parkoló mellett elsétálva elkezdtem egymás után számolgatni és 12 japán autót után végre találtam egy amerikait is.
A másik érdekesség, hogy hatalmas nagy autók vannak mindenfelé, már-már indokolatlanul nagy méretek. Persze ez is amerikai klisé a javából - de tényleg ezt látjuk az utcákon. Még csak nem is a sofőr karaktere határozza ezt meg, hiszen láttam ilyen hatalmas nagy autóban harmincas anyukát, huszonéves srácot hatalmas nyakláncokkal a nyakában és szivarral a szájában, de ugyanígy láttam hatvan illetve hetvenes évekikben járó férfiakat és nőket is. Ráadáusl rengeteg pick-upot is látunk - tudjátok ezek azok az autók amelyeknek van hátul egy nyitott rakodó tere is. Vidéken még jobban érteném ezt a jelenséget, hiszen a mezőgazdaságban biztos jól jön egy ilyen autó, ahova lehet pakolni. Na de itt, a fővárosban? Ez a kép például a Capitolium közvetlen közelében készült.
Az idő viszont telik, úgyhogy elindulunk a buszpályaudvar felé. A buszválasztás tekintetében nincs nagy rugalmasságunk, hiszen csak egyetlen egy busz megy Harrisburgba naponta - szóval azt választjuk. A buszállomás forgataga viszont felérne egy szociológiai tanulmánnyal. Vonattal menni ezen a környéken luxusnak számít, hiszen nagyon magasak az árak, ahogy számolgattam még az autóbérlés is olcsóbban jönne ki, mint a vonatozás egy fő esetén, hát még ha több főről van szó. Mindenesetre az induló vonatokhoz vezető út rendesen ki van táblázva, mindenfelé információs pultok, a sorokban pedig jól szituált, középosztálybeli emberek sorakoznak.
Ezzel szemben a buszok az emeletről indulnak, az információs tábla nem üzemel, kétes alakok sétálgatnak a buszok körül. A tömegközlekedés tehát rendesen szegregálja és tovább mélyíti a már amúgy is egyenlőtlen amerikai társadalmat.
De Philadelphia után ezen mi már nem akadunk fenn, megkérdezünk valakit, hogy melyik sorba álljunk be és ott várakozunk. Felszállunk a buszra és irány Harrisburg.
A fővárost elhagyva azért furcsa érzés van bennem, mert Washington D.C.-hez van egy személyes kapcsolódásom is a gyerekkoromból. A nagymamám testvére az 50-es években jött ki Amerikába (innen eredeztethetőek a jelenlegi rokoni szálak is) és ő évtizedeken át csak és kizárólag postai leveleken kommunikált velünk. Ezeken a leveleket pedig mindig Washington D.C. egy kerülete, egész pontosan Falls Church volt feltüntetve, amiről azt hittük, hogy egy utca - valójában ez egy kerület. Én pedig kisgyerekként sokat fantáziáltam erről a Falls Churchről és Washington D.C.-ről, hogy milyen lehet ez a város. Akkoriban persze teljesen lehetetlennek és elérhetetlennek tűnt, hogy én valaha is odajutok. De a képzeletnek semmi sem szabhat határt, szóval én csak azért is elképzeltem, hogy mi lenne ha eladnám mindenemet, felülnék a repülőre és becsöngetnék hozzá - és utánajárnék ennek a mítikus családi kapcsolatnak. Sajnos az illető már nem él, szóval mire odajutottam, hogy tényleg lett rá lehetőségem, hogy eljöjjek ide - már késő volt. De tulajdonképpen nem is a város vagy a kerület volt a lényeg, hanem maga az ember, akit nem ismerhettem meg és az idő amit nem lehet visszafordítani.
Minden esetre a rokoni szálat - bár kalandos úton - de sikerült felvenni és most épp feléjük tartunk, szóval a rejtélynek így vagy úgy, de végül is utána járok. Szóval irány a vidéki Pennsylvania, közben pedig szóljon a country zene!
.jpeg)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése